2016. június 19., vasárnap

2.rész

Borús az idő, de az esőnek nem látni a nyomát. Lábam a gázon, kezeim idegesen szorítják a kormányt. Ha ma nem szerzek kaját megőrülök. A környező boltok már üresek, olyan helyet kell találjak ahova nehéz eljutni, így van valami esély, hogy kevésbé érintett. A  külváros felé veszem az irányt, szememmel valami kisbolt felé kutatva. A kocsiban az egyik rock banda száma szól CD-ről, amit az egyik tékából gyűjtöttem be. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy valószínűleg az énekes, akinek rekedtes hangja a hangszórókból szól, most már valahol hörög egy elhagyatott város közepén, félig kilógó belekkel, és nem egy szabad hellyel nem rendelkező stadionban ad elő, dübörgő, örömkönnyeit törölgető tömeg előtt. Habár lehet, hogy szerencsés és egy táborban van, vagy egyedül, de még él és az életben maradásért dacol. Így vagy úgy már nem sokat számít a tehetsége, már nem adhatja ki magából, amit régen kifejezett hangjával. Érdekes, ahogy a sorsok változnak. 
A szélvédőn át megpillantom, az akadályt amitől nem folytathatom utamat. Egy kisebb horda áll, körülvéve egy kis Suzukit. Nem akarnának annyira bejutni a kocsiba, ha nem lenne ott valami amit meg akarnak szerezni. Vagyis esélyes, hogy valaki van a kocsiban, ezzel pedig választás elé állít a sors ismét. Segítsek vagy ne. Mivel nekem még vannak érzéseim és az agyam is azt diktálja, élelem szerzés érdekében, segítek rajtuk. Szerencsémre a zombik, lomhák és nem túl gyors reagálásúak, nem úgy, mint a filmek nagy részében, ahol még kocsikat is dobálnak. Egy késem van, meg egy pisztolyom, amit biztos, hogy most nem fogok használni. Fejemben átgondolok egy mentési opciót, amit legmegvalósíthatóbbnak érzek. Gázt adok, de épp csak annyira, hogy átmenjek kettőn, majd kicsit távolabb megálljak, miközben maxra tekerem a zenét, így oda vonzva a többit. Kiugrok a kocsiból, mielőtt odaérnének és először a két elütött földön fekvő fejébe szúrom a kést. Közeledik a harmadik, de még időben leterítem. Már nincs esélyem felállni, ezért hagyom, hogy magamra boruljon az előbb leszúrt halott, aki a helyzetnek kedvezve nagyobb  termetű, mint én, így eltakar és elnyomja a szagomat a többi elől. Megvárom még tovább mennek a zenétől zengő kocsimhoz, mozdulatlanul, majd óvatosan ledobom magamról a testet és feltápászkodom. Ekkor nyitódik a Suzuki ajtaja, amiből két ember bújik ki, viszonylag óvatosan. Egy korúak lehetünk, de többet nem is tudok megállapítani, mert sietni kell. Megfordulok, elindulok a kocsim felé, hogy a maradékkal is megküzdjek. Túl magas az előttem, csomagtartónál álló, ezért belerúgok hátulról a térdhajlatába, amitől reccsenés következtében térdre rogy és késem már fejében van. Mellettem levőnek már neki kezdenék, azonban egy nyíl áll a fejében. Hátranézve látom, hogy az egyik új haverom, használta fegyverét, majd biccentéssel jelez nekem. A másik is megközelítve az egyiket, hatalmas botjával leteríti és nagy bakancsával szétlapítja fejét. Folytatjuk a "takarítást" a kocsi körül, még az összessel nem végzünk.
- Ez hatalmas volt - szólal meg nevetve az egyik, az amelyik a botot használta - Köszönjük a segítséget. Én Ray vagyok, Ray Sanders - nyújtja a kezét mosolyogva és egyben reménykedve, hogy elfogadom-e.
- Naomi Craig, de a Nay-t jobban szeretem - rázok kezet vele, megengedve magamnak egy enyhe mosolyt. Majd várakozva nézek a másikra, aki nyilait rakja vissza. Ray sóhajtva próbálja javítani a helyzetet:
- Ő itt Hugh Deverson, a tapló. 
- Pofa be Ray - inti le mély hangjával Hugh - Örülök a találkozásnak - mondja hidegen, egy pillanatra  felnézve a nyilaitól. Sötét, kócos haja félig, szürke szemébe lóg. Arca picit borostás. Fekete kapucnis pulcsija eltakarja, de ugyanakkor láttatni engedi ujjainál, izmos testét. Ray is izmos testalkatú, szürke pólót visel, és jó fegyverként használható fekete bakancsot. Neki világosbarna haja rövidre van vágva, markáns állvonala frissen borotváltnak tűnik. Tehát van hol lakniuk.
- Hol van a táborod? - érdeklődik Ray.
- Nincs táborom. Jobb egyedül.
- Mi? Egyedül rosszabb. Nincs akkora biztonság érzeted. Meg amúgy is, az ember társas lény. Nem arra vagyunk kitalálva, hogy magunkban legyünk - ráncolja össze szemöldökét Ray, miközben sötétkék szemeiben értetlenség tükröződik. Halk nevetés hallatszódik Hugh felől.
- Lehet, hogy biztonságosabb, de nagyobb a rizikó és nekem arra nincs szükségem. Most csak valami kaja kell, mert éhen halok, úgy hogy sziasztok- köszönök indulva a kocsi felé.
- Nay, abban tudunk segíteni, van itt nem messze egy fagyiskocsi, tudod nem csak fagyival, hanem mindenféle fagyott cuccokkal, mi is arra tartottunk, mikor sarokba szorultunk. Megoszthatnánk- fogva a vállaimat, magával szembe állít.
Korgó gyomromra gondolok és arra, hogy talán ilyen alkalom, nem adódik többet.
- Rendben, legyen, de utána szétválunk.
- Oké - mosolyog egyet, majd a még hátul maradt Hugh-nak szól- Gyere Zöld Íjász, ma jó napunk van! 

2016. április 11., hétfő

1.rész


Kiskoromban is már rengeteg zombis filmet láttam, de amikor belegondolok hogy az amit az emberevő szörnyekről képzeltem, megvalósult, az azért felér egy sokkal. Még most fél év után se tudom elhinni.
Lepedőkből összetákolt ágyamból föltápászkodom, majd felveszem kék bőrdzsekimet amely megvéd a kinti csípős időtől. Belenézek a tükörbe, ahol meglátom koszos arcom, az alvástól összekócolt lófarkas sötétbarna hajam. Szemeim alatt mély karikák húzódnak, amelyek kicsit se dobják fel az arcom. Semmi kétség, szarul nézek ki. De ebben a világban nem számít már a külső. Nem számít a higénia. Nem számít az emberek múltja, életkora. Csak is egy dolog maradt fent a sok közül, ami igazán fontos, az pedig az önbecsülés. Minnél keményebb vagy,annál tovább bírod. Én már majdnem elrejtettem magamban az érzéseket amik csak legyengítenek, lehúznak, megtörnek. Körülnézek a szobában, ami valójában egy hotel szoba, ugyanis nem sokára el kell hagynom, biztonságosabb, ha mozgásban maradok. Megszerettem ezt a szobát, két hete alszom már itt, viszonylag nyugalmasan, csak néha egy-két zombi fordul meg az utcán, többnyire be se jönnek, ha csöndbe maradok.
Ellenőrzöm zsebemben lapuló késemet, illetve egyetlen pisztolyomat, amelyet még csak egyszer kellett használjam szerencsére. Többnyire lopakodni, illetve futni szoktam előlük, ha lehet kerülöm a közelharcot. Egyedül nem könnyű, de kisebb felelősség. Hátamra dobom hátizsákomat, amelyben csak a szükséges víz, zseblámpa, kis bicska van. Kaját kell szereznem, már két napja nem ettem és jelenleg megtudnék enni egy bálnát is akár. Na jó azt azért nem, túlságosan sajnálnám őket. Most legalább nyugtuk van, a bálnavadászoknak fontosabb dolguk is van. Mint, ahogy mindenkinek.
Már minden más,  lemegyek a recepciónál, nem ül senki, aki olyan idegesítően megkérdezné, minden rendbe van-e a szobával, nincs nagy nyüzsgés, nincs kint álló újságárus, aki reménytelenül, de azért odanyomja az orrod alá az újságot. Minden ami olyan alap volt, megszűnt mostanra. Kint odafutok és beülök fekete BMW-mbe amit egy autókereskedésből hoztam. A való életben soha nem tudtam volna megvenni egy ilyen kocsit, de ha már vannak,élvezzük ki az előnyeit a jelenlegi helyzetnek. Mondjuk elég szürreális, hogy ezzel kocsikázok, de élelemre nem futja. Beindítom a motort, mire egy pár hörgő csoda a kocsi felé kapja a fejét. Ideje indulni.

2016. április 9., szombat

Prológus

Fények. Discozene. Izzadság, vodka szaga. Törött üvegszilánkok. Nevetés, flörtölés. Szédülök. Minden amit látok egybemosódik. Próbálkozok kivenni bármilyen ismerős arcot, az ember tömegből. Sikítást hallok, mely egyre több forrásból jön. Az egyik felé fordulok. A villódzó fényben meglátok egy nőt, akinek rúzsa az állára kenődött. Hunyorítok és fejem fájni kezd, mert megrémülök. Az nem rúzs, hanem vér. Lejjebb vándorol a szemem, majd kezemet az arcomhoz kapom, mert a kék blúza már lila a lecsurgó undormánytól. Alatta egy férfi fekszik teljesen mozdulatlanul. El akarok onnan menni, de lábam nem mozdul. Egy tapintást érzek a karomon. Egy ismeretlen, talán pár évvel idősebb srác szorítja, már kérdezném mit akar, de ő elhúz, és ennek már lábaim engedelmeskednek. Egy ismeretlen szobába húz, el a többi embertől, másik kezében egy éles tárgy csillog. A szoba elég kicsi, épp hogy van benne egy ruha állvány. A fiú lenyom egy székbe és felemeli a fejem, hogy a szemembe nézzen. Arc színe sápadt, az állkapcsa megfeszülve, de sötét szeme határozott.
- Jól figyelj rám! Ha figyelsz, túlélheted. Az a nő akit láttál, valamiféle szörny, Egy betegség Olyanná tette. Akit megtámad, az is Olyan lesz. Figyelsz rám basszus?! - kiabál rám ingerülten, mert fejemet csak folyamatosan balra fele tartom, amerre az ajtó van és ahonnan a zajok jönnek - Azt szeretném, hogy túléld ezt. Vigyázz ne hogy megharapjon, az egyenlő a haláloddal! Ez mindig legyen nálad - kezembe nyom egy kést - Hé, minden rendbe lesz - megszorítja a kezem, de én  egyre csak sötétedő alakját látom. Még hallom ahogy azt suttogja: -Ezt nem hiszem el.
Majd elnyel a sötétség és tehetetlenné válok. Elájultam.